Bár ebbe a blogba most írok először, úgy általában az életben gyakran előfordul velem, hogy grafomániában élem ki magam. Minden vizsga előtt piszkozattá nyilvánítom az összes jegyzetemet és letisztázom őket, mert amúgy az írásképemet többnyire inkább írásképtelenségként jellemezném. Ez a jobbik eset. Talán még az is elmegy, ha épp vizsgán csücsülök a kidolgozandó tételem fölött. Sokmindenre jó, ha az ember a billentyűzeten koptatja az ujjai végét (vagy, ahogy többnyire én is: tollal, papírra). Körmölni leginkább akkor hasznos, ha az ember amúgy a falat kaparná. Ha nem foglalom le magam valami mással, leginkább rágok vagy tépkedem a körömágyamat, pedig már leszokhatnék róla. Hiszen most leszek 25 éves. Negyedszázados. Életem legszörnyűbb nyara után már megint itt ülök és nyomkodom ezt a vígasztalóan fekete billentyűzetet. Most megnyugtat a sötétség, bár egy kis színnek jobban örülnék. Nem a kezem alatt, az életemben.
Régi ismerős nálam a naplóírás. Utoljára akkor írtam huzamosabb ideig naplót, amikor meghalt a barátom. Csak négy hónapja ismertem, de muszáj volt leírnom minden egyes vele töltött pillanatot, amit ki tudtam rángatni a fejemből. Emlékezni akartam rá. Aztán történt valami, ami megnyugtatott. Vagy ő üzent valahonnan, vagy a kábult agyammal én győztem meg arról sajátmagamat, hogy elhiggyem: neki jó, ő él és köszöni, jobban van.
Mikor megtudtam, hogy meghalt, először nem hittem el. Pedig csak az anyukáját értem el, és az ember nem viccel ilyesmivel. Aztán zokogni kezdtem. Aztán virrasztottam és bőgtem, és reméltem, hogy csak álmodom. Nem értettem, mi történt, csak annyit fogtam fel: ő maga hozott döntést. Sokszor aludtam nála, mert depressziós volt és szüksége volt törődésre. Így hát fel kellett mennem a lakására az indexemért, meg a holmimért, meg hogy a saját szememmel lássam, hogy nem igaz, nem igaz. Másnap vártam a vonatot. Azon az állomáson azelőtt soha nem hallottam zenét, akkor hirtelen megszólalt a "Földvár felé félúton". Nem igazán csípem Demjént meg ezt a számot, és akkor nem is értettem, miért kell hallanom. Este a barátnőm csak a konyháig jött el velem. Még be sem léptem a szobába, mikor megpillantottam a függőágy kötelét, ami a plafonról lógott. Alatta a fotel. Próbáltam elmenni mellette úgy, mintha ott se lenne. A hálóban kerestem a nyomait, mit csinált utoljára. A kedvenc otthoni nadrágját leváltotta farmerre. A pólóját leette, ledobta. A DVD-t talán megnézte, talán nem. Még a konyhában láttam: kávézott, elszívott egy cigit. Felkaptam a ruhadarabjait, magamba szívtam az illatát. Nem akartam elfelejteni. Befújtam a pólómat a parfümjével, elloptam egy jegyzetcéduláját az írásával, meg ... szégyellem, de magát a pólót és a nadrágot is. Mire hazaértem, átvették a zacskó szagát, amibe beletettem. Iszonyúan fájt. Ennyi maradt belőle. Egy nejlonszatyornyi elveszett illat, meg a firkálmányaim a naplómban. A temetésére még várni kellett egy hónapot. Az elején hallgattam a hangját, a zenéit, felidéztem magamban őt. Éreztem a szélben, a viharban. Aztán a temetés előtt pár nappal találkoztam anyukájával, és ekkor mondott valami olyat, ami után szerintem nem értette, honnan az az érthetetlen, eufórikus öröm, amtől majdnem sikítok és sírtam örömömben. Földváron temetik el... ő most Földvár felé van félúton...talán a takarómba tekerve hamvasztják el, úgy ahogy elvitték a lakásból... én így ölelhettem át utoljára.
Aztán elkezdtem szidni, utálni, amiért nem voltam neki annyira fontos, hogy maradjon, amiért jobban szeretett volna meghalni, mint velem lenni. El akartam kergetni a fejemből, de nem sikerült. Ma is minden nap eszembe jut. De ma már reálisabban látom őt, és hogy talán igaza volt. Szerelmes voltam, rajongásig. Viszont idősebb volt nálam, és éreztem, hogy nem mellettem lenne a helye, hanem a nővel, akivel hét évig együtt volt, és pár éve szakítottak. A gyereke anyjával. A képekről már ismertem, mielőtt megláttam volna élőben. Egy idő után, amikor a szeretet veszi át a szenvedélyek helyét, fájt volna, hogy még mindig az ő képe van a falon és talán belefáradtam volna. Talán. Már nem tudom meg.
Aztán megismertem azt, aki miatt most hasogatom a bőrt a körömágyamról. Már nem is olyan rettenenes, csak néha. Már félúton vagyok 49 kilóról az addigi 55 felé. Csak írok, írok... és várom, hogy visszajöjjön, és azt mondja: szeretlek. Tudom, hogy én rontottam el. Valamiért fáradt voltam reggeltől estig. És nem voltam türelmes. És nem szeretkeztem vele minden nap. Megunattam vele magam. Pszichológust akartam keresni. A tanáromhoz fordultam, mert őbenne bíztam, őt ismertem és mert csóró vagyok. De ő épp kurzust tartott nekem, és szerinte nem lett volna jó morális szempontból...többnyire így is szokott lenni, de tanácstalan voltam és úgyis csak a jelenléten múlt a jegy. Aztán felhívtam egy pszichológust, akit ismertem, de nemigen kerestem volna fel a fájó emlékek miatt. A páciense temetésen láttam utoljára. A fia vette fel a mobilját. Meghalt. Bocsánatot kértem és letettem.
Magamra maradtam és nem tudtam felvenni a harcot önmagammal, a kimerültségemmel, az önbizalomhiányommal, a szégyenérzetemmel. Vesztettem...elvesztettem.
